Ma reggel eléggé pipogyán keltem fel, már megint rámzuhant valami, és el nem képzeled, mikor,....mikor francia salit ettem reggelire. Néha nyomasztó ez a mindent összefüggésében látó szindróma nálam. Miközben majszoltam a répát, meg a borsót, már megint megrohant. És láttam magamat kívülről, ahogy tömöm magamba nyugodtan a kaját. Egy embert, aki biológiai szükségleteit elégíti ki. És újra átsuhant előttem az egész jövőképem, ahogy majd megházasodom, dolgozom, felnevelem a gyerekeimet, és látom ezzel önnön korlátoltságomat. Nem azért, mert nem szeretném ezeket meglépni a megfelelő időben, egyszerűen csak ezek emberi létemből fakadnak, és előre kijelölt biológiai/társadalmi ösvénynek tartom ezeket, melyek néha úgy érzem, hogy megfojtanak. Pusztán a létükkel. Talán amiatt várnék sokat, mert az Ember önmagának mindenben hangsúlyozza, hogy mennyire különleges, és mindenek felett áll. Itt most az emberiségre gondolok. Hogy a hétköznapokban minden azt súlykolja az emberbe, hogy mi mennyire felsőbbrendűek vagyunk, és kívülállóak a természettől, az állatoktól, a minket körülvevő világtól. Ahogy elterpeszkedünk a kőből tákolt házainkban, és ha megjelennek már benne akár a hangyák, menten ki akarjuk őket onnan írtani, kidobni, hiszen ők a külvilághoz tartoznak, mi pedig szeretnénk hermetikusan bezárkózni a mi kis kuckónkba. Szóval azt érzem, hogy mindenek felett egy szerepet játszok, egy emberét, aki biológiai/társadalmi szerepét eljátsza, melyben késztetései be vannak zárva ezen keretekbe, pedig érzi azt a valami többet, de nem tudja megfogni, mert az a valami nem evilági. Ilyen érzés.