"...Sometimes I like to get away from the saddening crowd
Sometimes I feel my life is all in vain
Maybe it's time for me to pack it in
Maybe it's time for me to track it in
Maybe it's time for me to throw...

Oh, I've got a good mind to throw it all away
Throw it all away
Throw it all away
After all, what is it worth?..."

Néha a vágyaink, az elvárásaink nem találkoznak a valós történésekkel. Ez lehet fájó, de sajnos ilyen az élet. Kell tudnunk tükrön keresztül nézni, mert ha nem, akkor minden sokkal nehezebb.

Bizony-bizony a női társadalomban súlyos visszásságokra figyelhet fel a figyelmes férfiember nap, mint nap. :) Az egyik ilyen a magassarkú cipő használata. Hihetetlen, hogy milyen állhatatossággal hordják egyesek, s persze majd orra esnek benne percenként kétszer. De minek is hord egy nőnemű ilyen alkalmatosságot? Hogy nagyobbnak látszódjon... De az a kérdés, hogy minek? Tényszerűen ugyanis kimondható, hogy a párkapcsolatok nagyrészében az az elvárása a két félnek, hogy a nő alacsonyabb legyen, a hapsi meg magasabb. Ergo, ha nagyobbnak látszódik egy nő, éppenséggel negatívan hat ki a pasifogási teljesíményére, de azért szenvednek a hordásával. Ki érti ezt?

Vmi okosat be kéne írni. Nemtok. Ami eljön, annak úgyis el kell. Legyen ez. :)

Fura érzés, amikor valakinek nem tudsz egyszerűen segíteni, aki szenved. Én nem hiszek benne, de át akartam adni egy kis életerőt belőlem neki. Éreztem, ahogy a chi-m áramlik.

Tegnapelőtt úgy nézett ki, az egyik nagyapám meghal. Meg talán nem, de napok kérdése. Hosszú, teljes élete volt, bár eltávozik, nem szabad csak szomorkodni, szép emlékeket hagyott ránk. A történet egyik tanulsága, hogy nem feltétlenül javít az állapotodon, ha kórházba kerülsz. Az orvosok is csak emberek, és hibáznak. Néha akkorát, hogy csodálkozik az ember, hogy diplomát kapnak. Most is akkora bakokat lőttek, hogy az már fáj. :(

Ugyanakkor rávilágított a kialakult helyzet arra is, hogy a családommal szemben "görcsös" vagyok, nem mutatom ki túlzottan a szeretetem. Legalábbis, a szüleimmel, nagyszüleimmel szemben nem. Vhogy nekem a rossz emlékek maradtak meg mindegyik helyről, és csak azokra emlékszem vissza villanásszerűen. Pedig voltak jó pillanatok is. Nem tudom, miért érzem az egészet negatívnak összességében. Ez az ellen van, hogy "az emberben a múlt megszépül". Hát, nekem vhogy nem. :(

Ez azért is furcsa, mert mindenki mással kapcsolatban meg kedves vagyok. Egy optimista, üde, kedves embernek ismer mindenki, és tudom is, hogy így viselkedek a mindennapokban. Ez nem csak álarc, tényleg ilyen vagyok. De ezt csak a családon kívüli környezetembe sugárzom ki. Megváltozni nem tudok, a családom pedig nem tud megérteni. Csak azt mondják, hogy baj van velem. Pedig én nem érzem ezt, mert magamat adom. Még, ha az a nyugati értékrend számára "rossz", akkor is.

Sokat kell még tanulnom. Hosszú az Út.

"...So what do we do now? So what do we do now?...."