Körülöttem változnak az emberek, ahogy huszonéves kor tájékán beszűkülnek, a meló, nő-hapsi, átrendeződnek a prioritások... Én pedig nem változom, maradok, aki voltam, és még mindig nem adtam fel egy álmomat sem. Élem őket, értük élek. Lehet, hogy ez csak égi szerencse, hogy így alakulhatott, de "ez az, ami még éltet. óó, azok a furcsa évek..." :)