Tegnapelőtt úgy nézett ki, az egyik nagyapám meghal. Meg talán nem, de napok kérdése. Hosszú, teljes élete volt, bár eltávozik, nem szabad csak szomorkodni, szép emlékeket hagyott ránk. A történet egyik tanulsága, hogy nem feltétlenül javít az állapotodon, ha kórházba kerülsz. Az orvosok is csak emberek, és hibáznak. Néha akkorát, hogy csodálkozik az ember, hogy diplomát kapnak. Most is akkora bakokat lőttek, hogy az már fáj. :(

Ugyanakkor rávilágított a kialakult helyzet arra is, hogy a családommal szemben "görcsös" vagyok, nem mutatom ki túlzottan a szeretetem. Legalábbis, a szüleimmel, nagyszüleimmel szemben nem. Vhogy nekem a rossz emlékek maradtak meg mindegyik helyről, és csak azokra emlékszem vissza villanásszerűen. Pedig voltak jó pillanatok is. Nem tudom, miért érzem az egészet negatívnak összességében. Ez az ellen van, hogy "az emberben a múlt megszépül". Hát, nekem vhogy nem. :(

Ez azért is furcsa, mert mindenki mással kapcsolatban meg kedves vagyok. Egy optimista, üde, kedves embernek ismer mindenki, és tudom is, hogy így viselkedek a mindennapokban. Ez nem csak álarc, tényleg ilyen vagyok. De ezt csak a családon kívüli környezetembe sugárzom ki. Megváltozni nem tudok, a családom pedig nem tud megérteni. Csak azt mondják, hogy baj van velem. Pedig én nem érzem ezt, mert magamat adom. Még, ha az a nyugati értékrend számára "rossz", akkor is.

Sokat kell még tanulnom. Hosszú az Út.