Nem az a fontos, hogy ki vagy belül, hanem hogy mit mutatsz meg másoknak. Szerintem.

Ma reggel eléggé pipogyán keltem fel, már megint rámzuhant valami, és el nem képzeled, mikor,....mikor francia salit ettem reggelire. Néha nyomasztó ez a mindent összefüggésében látó szindróma nálam. Miközben majszoltam a répát, meg a borsót, már megint megrohant. És láttam magamat kívülről, ahogy tömöm magamba nyugodtan a kaját. Egy embert, aki biológiai szükségleteit elégíti ki. És újra átsuhant előttem az egész jövőképem, ahogy majd megházasodom, dolgozom, felnevelem a gyerekeimet, és látom ezzel önnön korlátoltságomat. Nem azért, mert nem szeretném ezeket meglépni a megfelelő időben, egyszerűen csak ezek emberi létemből fakadnak, és előre kijelölt biológiai/társadalmi ösvénynek tartom ezeket, melyek néha úgy érzem, hogy megfojtanak. Pusztán a létükkel. Talán amiatt várnék sokat, mert az Ember önmagának mindenben hangsúlyozza, hogy mennyire különleges, és mindenek felett áll. Itt most az emberiségre gondolok. Hogy a hétköznapokban minden azt súlykolja az emberbe, hogy mi mennyire felsőbbrendűek vagyunk, és kívülállóak a természettől, az állatoktól, a minket körülvevő világtól. Ahogy elterpeszkedünk a kőből tákolt házainkban, és ha megjelennek már benne akár a hangyák, menten ki akarjuk őket onnan írtani, kidobni, hiszen ők a külvilághoz tartoznak, mi pedig szeretnénk hermetikusan bezárkózni a mi kis kuckónkba. Szóval azt érzem, hogy mindenek felett egy szerepet játszok, egy emberét, aki biológiai/társadalmi szerepét eljátsza, melyben késztetései be vannak zárva ezen keretekbe, pedig érzi azt a valami többet, de nem tudja megfogni, mert az a valami nem evilági. Ilyen érzés.